6 éve ismerkedtünk meg, egy netes oldalon. Mindketten naplót írtunk, az volt a közös pont.
Egy régi levelemben ezt írtam neki: “Nem hiába említem először az írásodat. Mert volt életemben más férfi is, de aki úgy írt volna, ahogy te, olyan nem… Ebből indult az egész…. mert az írásod megmutatta a lelked, a kíváncsiságod, a haragod, és az igazi valódat. Ez a tehetséged, tudásod az, ami a legjobban vonzott. Fontosabb volt, mint a szex, mint bármi…. Ezzel azt kaptam tőled, ami a legfontosabb, amit mástól nem. Ezen keresztül tudtalak megszeretni….”
Vagy egy évig jöttek-mentek a levelek, sms-ek, volt, hogy közösen írtunk naplót “Androgün” néven, és megírtunk mindent egymásról, magunkról, az életről és a szerelemről.
Aztán, egy szép márciusi napon a férjem bejelentette, hogy netes blogot akar! Velem. Közöset.
- “Kincsem, mindketten szeretünk fotózni, írni, mindkettőnknek vannak jó témáink, vágjunk bele! Utazni szeretünk, én fotózom, te meg megírod a gondolataidat, és mindent. Hidd el, be fogunk futni vele! A munkám fáraszt, egyre inkább csinálnék valami mást. Pl. Bloggerkedés. Abban több örömöm lenne,mint ebben. Az életem sokkal szabadabb, szebb, nyugodtabb lenne. S közösen is csinálhatnánk!
Ha befutna az oldal, akkor abban a tempóban csinálhatnánk, ami nekünk jó. Akkor, amikor jó. Azzal foglalkozhatnánk csak, amivel és akivel akarunk. Saját időbeosztás, magunk urai lennénk! “
Ezek után nézett rám figyelmesen, hogy melyik, színes virágos tálcán szállítom neki a kész blogot. Én pedig repeső szívvel álltam neki a megvalósításnak.
Bár, vagy 10 éven át írtam naplót egy internetes oldalon, az a felület “készen volt”, így fogalmam sem volt arról, hogy hogyan és hol fogjak hozzá egy blog megalkotásához. Felhívtam mindenkit, akiről feltételeztem, hogy már csinált ilyet, de okosabb nem lettem. Leültem hát a gép elé, és számtalan órát töltöttem azzal, hogy megtudjak mindent a blog készítéséről, mikéntjéről. Megtaláltam aztán a megfelelő felületet, és vártam az ihletet, mert ugyebár név nélkül elkezdeni sem lehet a dolgot.
Épp autóztunk, nyár volt, az ablakon át borzolta a szél a hajam, amikor bevillant a megfelelő név, ami passzolt a leendő tartalomhoz is.
Ezután már csak napok kérdése volt, mire összeraktam az egészet: hátterestül, fotóstul, stb.
Férjem ezek után lelkesen ült a gép elé, és használni kezdte a felületet. Mivel készítettem hozzá fb-os oldalt is, és megmutattam, miképp tudja hirdetni az oldalt, a dolog beindult.
A tartalomhoz fotók is járnak, melyek speciális időtöltést igényeltek. A külső fotózások alkalmával hol autóban ülve várakoztam, hol a jeges szél fújt le egy felüljáróról, hol napégette tarlón gyalogoltam, de megnéztem az elmúlt másfél évben mindent, ami a témával kapcsolatos, mert ugyebár….házas vagyok, vagy mi a szösz. A “Jó feleség kézikönyve” azt mondja, hogy a feleség vegyen részt a férje hobbijában, támogassa abban, és tegyen meg mindent, hogy a hites ura kibontakozhasson. Főképp, mert ez a blog a miénk. A mi “gyerekünk”, a mi életünk, és a mi szerelmünk ihlette.
Nem, azt nem mondom, hogy mindig, minden esetben maradéktalan és szűzies mosollyal tartottam vele, vagy vettem tudomásul, amikor egyedül ment: volt, hogy szívesebben mentem volna moziba, táncolni, romantikázni, vagy csak úgy: sétálni és egymásnak örülni, mint a blog megszületése előtti időkben….
Aztán a férjemnek eszébe jutott, hogy egyéni vállalkozóként is akar a bloggal foglalkozni. A színes, virágos tálcára ezúttal egy könyvelőt kért, melyet 24 órán belül le is szállítottam.
Ezek után azt szerette volna, ha megfelelő hirdetés is szerepel a blogján: a munkahelyemen nem ebédszünetet tartottam, hanem grafikákat gyártottam, ami jó lehet erre a funkcióra.
A férjem a képeinek jobb grafikai programot is szeretett volna: hát megmutattam azt, amit én töltöttem le, elmagyaráztam neki, hogyan tudja még szebbé tenni a fotóit.
Mindezek után beleolvastam az elmúlt napok blogbejegyzéseibe. Meglepve tapasztaltam, hogy a történetekben nem hogy nem szerepelek, de férjem, mint egyedülálló, független utazó, mint magányos felfedező írta meg bejegyzéseit, előrevetítve azt, hogy még merre kíván utazni, és mit remél az élettől.
Nézve a fotón lévő épületeket, mely előtt én is ott sétáltam szomjasan, láttam a padot, ahol órákat várakoztam rá, míg ő a legjobb beállításokat kereste, valahogy úgy éreztem magam, mint az a férfi, aki csak arra volt jó, hogy “megcsináljon” egy gyereket, de az apai jogaira mindenki fütyül.
Bevallom, kérdéseket tettem fel, és háborogtam.
A válasz a következő volt:
- “Ez az én blogom, azt írok bele, amit akarok. Én sem szólok bele abba, hogy te hol, mit írsz. A saját blogomban már hadd írjak azt, amit akarok!!! Az enyém!!! Te meg a feleségem vagy, és ha segítséget kérek, kötelességed segíteni, mint ahogy én is segítek, ha akarsz valamit.”
Elszomorodtam. Azt éreztem, amit azok a naiv csajok éreznek, akiket sosem hívnak fel a pasik, mert csak “arra” voltak jók…. Amikor a nő szerelmet remélt, és csak egy “menet” lett belőle…
Igen, a blog a férjemé. Az ő neve szerepel rajta, az ő fotóit díjazzák, az ő történetei vannak benne. Néha persze említve vagyok, ha már nagyon nyűgös vagyok, mert, ahogy mondta:
- Bár nem értem, miért, de ha neked ilyen fontos, kijavítom.” – és egy olyan rendezvényen, ahol vele együtt voltam közel 10 órát, engem is megemlített.
Tudom, egy férfinek ciki, ha van felesége, és nem illik, hogy háttérszereplőből főszereplővé váljon.
…de az írás az én szerelmem volt. Jól írtam, sokan olvastak. Sok ezer fotóm van, 30 éve fotózok…és jól. És én biztattam őt is, és mutattam meg neki a világot, és azt, hogy miképp lehet másképpen látni azt, és megfogni a pillanatot akár szavakkal, akár egy képpel.
Annak idején ezt írta:
” A köztünk kialakult szeretet kapocs átvezet minket, mindkettőnk nehézségein. S mikor egyikőnk botlik, vagy lankad, ott a másik keze. Mely támogat, átkarol, homlokot simít…vezet. Boldog vagyok, hogy van nekem. S büszke vagyok arra, hogy pont Ő. S csak remélem, méltó vagyok mindarra, mit tőle kapok.”
Most, leírva és megélve a mindennapokat látom, hogy mennyit változott…mennyire másképp gondolkodik. Sok nő meg akarja változtatni a férfit, akit szeret: én azt akartam, maradjon olyan, mint volt…
Szóval van a férjemnek egy sikeres blogja. Jól fotóz, jól ír. Nekem meg elment a kedvem …és az ihletem is elszállt…
Kommentek